B, mint Bennem élsz

Ahern

     Először is szögezzünk le valamit. Nem szeretem a romantikus könyveket. Mert megpróbálják velünk elhitetni, hogy ami benne van, valóságos. Hogy tulajdonképpen bárki megkaphatja, mint az ebolát. Akár még mi is. Ez a legnagyobb csúsztatás. Így erősítve bennünk a lúzerérzést. Bezzeg egy jó kis pszicho thriller. Az tuti simán megtörténhet. Ahogyan az ebola is. 

De Ahern más. Ő úgy romantikus, hogy pontosan tudod, hogy nem történhet meg. Se veled, se mással. Mindig van benne egy hajszálnyi misztikum. Épp annyi, hogy olvasás közben sóhajtozzunk, de  tudjuk, hogy  nem mi vagyunk a legszerencsétlenebb idióták a Földön, amiért egyszer sem esünk hasra egy szívdöglesztően jóképű, okos és mocskosul gazdag hapsi küszöbén, aki of course azon nyomban halálosan belénk szeret, akkor is, ha egyébként ostobán pislogunk és ezt  a tekintetet rejtett agyi képességeink sem tudják felülírni. Főleg, ha nincsenek is. Ez Ahern lényege. Meghagyja a méltóságunkat. És nem gondolja, hogy az ütlek-verlek-agyonrúglak szex romantikus.

A Bárcsak láthatnál volt az első, amit olvastam tőle évekkel ezelőtt. Múlt héten beleakadtam  egy Ahern kihívásba. Mért is ne? Ugyan nem jelentkeztem rá, mert sajnálatosan üti az olvassunk az ABC minden betűjével kihívásomat, de magamat még kihívhatom, hogy olvassam el az összes magyarul megjelent könyvét. De lehet, hogy az angollal is megpróbálkozom. Van egy aprócska problémám vele, a PS I love you. Láttam a filmet. Nem szeretek úgy olvasni, hogy már ismerem a történetet. Fordítva jöhet.

Már megint úgy beszélek, mint egy nagymama, aki 5 perc alatt elfelejti, miért is kezdte el a sztorit.

       Ja, bennem élsz. A B betűs könyvem az ABC-ből. Igyekszem nem spoilerezni. Adott Justin, aki egy szimpatikus, ámde időnként félelmetesen idióta figura és megérdemelné, hogy agyonverjék egy tescos szatyorral. Tetszik az elején a humora. Aztán leül a történet, amikor megérkezik Joyce. Vele nem vagyok kibékülve. Borzasztóan sótlan karakter az én ízlésemnek. És túl sokat nyafog, túl depressziós, túl….unalmas. Aztán ott van apuka. Joyce papája. Ő egy tüneményes bácsi. 75 éves. A kezdődő szenilitás jeleit mutatja, ugyanakkor néha megtáltosodik és megbölcsül. Nagyon hiteles számomra az a kettősség, amit ő hordoz. A szívszorítóan egyszerű, lassan inkább kisgyerekre hasonlító figura, és az apa. Néha úgy megölelgettem volna. Jópofa, ahogy változik, hogy ki kinek a támasza.  Van még 2 szereplőnk. Al, Justin öccse, aki a teljes könyv folyamán éppen infarktust készül kapni, és Al b. neje Doris, akit nem az eszéért szeretünk. Nekem Peggy Bundy ugrott be róla. Ebbe nem kellett volna belekezdenem. Most mondhatom el, hogy tulajdonképpen még van 2 barátnő, Justin lánya Bea, exfelesége és annak leendő férje majd leendő exférje. 

A történet: Justin hódítási céllal vért ad, ami hogy hogy nem Joyce-ban landol. És itt kezdődnek a bonyodalmak, mert Joyce egy nap alatt megtanulja, hogy a vegetáriánus neve béna vadász, valamint latinul, olaszul és építészül. Elindul az egymás szemébe pillogás, szempillarebegtetős kergetőzés, ami során a pasi számtalan alkalommal csinál hülyét magából, tucatszor aláz meg egy nőt (egy másikat) – ezért kiutalok neki egy péklapátot, Picúr kéne a lapát -  miközben Joclyn viking buszhajón üvölt, össze-vissza rohangál, sittes konténer alján fetreng, és végigbömböl egy operát. Persze végül jön a boldogan éltek, míg meg nem ölték egymást, ahogy az életben is lenni szokott…De nem ez a könyv lényege. Kellemes kis történet, szerethető figurákkal.