…megint bírok járni.
Pontosabban már majdnem bírok
járni. Bár nem egészen abban a kontextusban értem, ahogyan kedves Monica.
Én sosem vagyok beteg.
Megismétlem. SOSEM. Vagy ha mégis, akkor mintegy 10 másodpercig, aztán mehet
minden tovább. Erre jön ez a gyilkos kór, ez az izé, ez a
sertésbékakígyótrexinfluenza gyk. NEM infulenza és lever a lábamról. Úgy
indít, hogy kinyilatkoztatja: legyél lázas. Aztán fulladj meg. Vagy ilyesmi.
Első nap még majdnem vicces is volt. Jé, lázas vagyok. De én sose vagyok lázas!
Én profi vagyok. Nem ám úgy, mint a sok béna, hogy elkezdi rázni a hideg, aztán
fél óra múlva jó lázas, gyógyszer, majd lemegy, NEM. Ez nekem nem jó. Délben
elkezd rázni a hideg, majd délután 4-re kicsit lázas leszek. Aki sosem lázas,
annak a 38,2 már-már halálos. Itt következik a gyógyszeres beavatkozás. Fél óra
alatt láz le. Majd egy óra múlva újra hidegrázás, ami ismét 4-5 óráig tart,
mire eljutok egy gyengécske 38-ig. Közben persze nem tudsz felkelni, mert úgy nézel
ki és úgy is érzed magad, mint amikor a hülye rajzfilmmacska a hűtőkamrában
reked, és legalább a fogsorodat próbálod óvni, mert még az ükunokád is fizeti,
ha pótolni kell. Szerdán, még lábon kihordtam, elintéztem ezer ügyet. Hülye
ötlet volt. Csütörtökön, pénteken, fekszik-alszik-álmodik-vacog. Péntek este,
gondoltam lenyomok egy Caminot a nappaliban. Hoppáré. Nem bírok felkelni,
csípőbe, lábakba sugárzó lumbágó. Én hülye. 2 napig feküdtem 60 párnán, mint
Borsószem királykislány, a hátamon. Fene az úri passzióimat, hogy nem gondoltam
a lumbágóra és ilyen veszett módon ragaszkodtam olyan csipp-csupp dolgokhoz,
mint a lélegzetvétel, ami csak ebben a testhelyzetben volt lehetséges,
tekintve, hogy úgy köhögtem, mint aki 3 éves kora óta Fecskét szív.
Újratervezés. Sajnálatosan nem
tudott érvényesülni az és/vagy összefüggés, maradt a vagy-vagy. Vagy kapok
levegőt, vagy nem nyilall a derekam. Ó, én balga. Akad itt ÉS összefüggés is.
Lumbágó ÉS köhögés. Nem mertem azon élcelődni, hogy ezt az egészet már csak egy
friss, hasi műtéti seb tudná méltóképpen megkoronázni. Akkor méltán kerülnék
fel a szánalmas.hu-ra. Fene tudja, a szavak ereje ilyenkor sokkal erősebb,
mintha azt mondanám, ide a Lottó 5-öst. Szóval
szombat. Hónom alá vágtam a kicsi macisomat (meleg, puha pléd), kivonszoltam a
hátsómat a kanapéra, lefeküdtem valami olyan testhelyzetbe, mint ahogyan a
hülye krimikben a magasból kizuhanó áldozatok padlót fognak, (észrevettétek
már, hogy az egyik lábuk térdben mindig behajlik és kicsavarodik?) és
valami kómás félálomban töltöttem a napot. Ebben közrejátszhatott a nagyfokú
oxigénhiány is, valamint a tény, hogy a kutyusok – egyem a kis szívüket - ,
mindhárman úgy gondolták, hogy ők terápiás jelleggel odabújnak. Ami tekintettel
a kanapé, az én és a kutyák méretei közötti aránytalanságra….szóval nagyon be
tud szűkülni az amúgy sem bőséges tüdőkapacitás, ha egy 45 kilós kutya fekszik
rajtad, + 25, +30 itt-ott. Olyannyira, hogy a távirányítóért se nagyon bírtam
elmászni, így kénytelen voltam az összes idióta könyvtáros részt megnézni.
Hello, a könyvtáros vagyok. Hö, nekem meg kötőtűm van és nem félek használni, bár most azt sem érem el.
Aztán bekövetkezett a mélypont. A
takonykór elérte azt a legundorítóbb szakaszát, amikor egész nap orrot fújsz,
mintegy 3 másodpercig kapsz levegőt, oszd be ügyesen, ritka pillanat, majd újra
elzáródik az összes légutad, mintha ez valami reflex lenne, egy életmentő
teszt, pl. mely testnyílásodat tudod vészhelyzet esetén oxigén felvételére ösztönözni.
Túlélés a nappaliban kezdőknek. Szóval nem elég, hogy elzáródik, de az ismételt
orrfújással semmit sem érsz el, csak úgy sípolsz, mint amikor az oviban az
orrodba dugtál egy pötyit. Mindeközben a huszadik orrspray reklámot nézed és
irigyled azt a béna lúzert is, aki előadja, hogy ettől aztán kap levegőt, mert
pontosan tudod, hogy már nem nyúlhatsz orrspray-hez, különben éjszakára
felszívódik az orrnyálkahártyád az agyadba és akkor nagyon megszívod. Szó
szerint.
Hála a Magasságosnak, elérkezett
a vasárnap reggel. Miss Nyomorék felkel, kivonszolja magát a kanapéra, láz
levonult végre. Ideje volt, a lázcsillapító fogyasztásom felülmúlta a 20 éves
átlagomat. Konkrétan egy levél Advil kurvadurvafortehulksuperman-nek vertem a seggére
4 nap alatt. Megjegyzem, a lumbágómnak mit sem használt a fájdalomcsillapító.
Egyéb pszichedelikus anyaggal meg nem rendelkezem. Akkor most vizualizálj! Én,
a kanapé, a macisom, lábak felpolcolva, kötés az ölemben, a 3 személyes kanapé
megközelíthetetlen a papír zsebkendő halmoktól, kutyáktól, vizes kulacstól, a
tévében mindenfélét nyomoznak, miközben én adom az alapzajt, hol vonyítok a
derekam miatt, hol sípolva orrot fújok, mintha lenyeltem volna egy rózsaszín
gumimalacot.
Hát’ nem csoda, hogy még élek?