A Nagy Fehér elment…

Nem, nem és nem. Nem írhatok erről. Arról kellene írnom, hogy milyen volt a suli Bellával, ehelyett arról fogok, hogy az én Gyöngyvirágom, a legcsodálatosabb fehér corso a világon, ma elment. Ürességet hagyott, tehetetlen dühöt és könnyeket.

Édes, Csillagom!

Ezt egyszerűen nem hiszem el. A kutyák végelgyengülésben halnak meg, és nem 5 évesen. Nincs igazság, hogy menned kellett. Nincs igazság, amiért ilyen hirtelen. Fel sem készülhettem rá. Ha beviszem a rendelőbe a kutyámat, mert bágyadt, nem mondhatjátok nekem, hogy döntenem kell. Nem hozhatok ilyen döntést. Hogy mondhatnám neked, hogy elengedlek? Hiszen azzal jöttünk be, hogy bágyadt vagy. Gondoltam, csak a szokásos évi életmentő ileus műtét, pikk-pakk túlleszünk rajta. Mert te harcos vagy. Mert ha neked azt mondják, 50%, hogy túléled a műtétet, akkor azt nyugodtan vehetjük száznak. Ha azt mondják, ilyet egy életben egyszer lehet túlélni, akkor te azért is simán túlélsz még egyet. Folyamatosan azt éreztem, el akarnak venni tőlem az égiek, de sosem adtam fel. 

Mindig harcoltunk. Együtt. Érted. Értem. Mindig vigyáztál rám. Akkor is, amikor egyedül voltam. Akkor is, amikor futni mentem, te kirángattad az utánam ólálkodó palit a bokorból, és vonszoltál haza, hogy biztonságban legyek. Melletted nyugodtan aludhattam. Tudtam, hogy nem eshet bajom. És igen, tudom ám, hogy azért voltál folyton a nyomomban, hogy vigyázz rám, nehogy elvigyenek a rókák. Jó munkát végeztél Gyöngyvirágom, sosem vittek el. Mert szerelem volt a miénk első látásra. Mert tudtam, hogy haza akarlak vinni. Mert kell nekem egy corso. Egy fehér corso, ami nincs is. És nem érdekelt, hogy csúnyán áll a lábad. Nem érdekelt, hogy kajla a mozgásod. Nem érdekelt, hogy megetted 600 pár cipőmet+ a fél házat. Akkor is imádtalak minden percben. 

Miattad lettem a corsok bolondja. Miattad lettem valódi kutyabolond. Te voltál az első hatalmas kutyám, amilyenre mindig is vágytam. És most azt mondják döntenem kell, mert szenvedsz. De én erre még nem állok készen. Nem érdekel az UH, a vizsgálatok, nem és nem. Hazajössz velem. A saját szememmel kell látnom, hogy nincs más lehetőség. És minden orvosi tanács ellenére hazahoztalak. Időre volt szükségem, Bogaram. Ugye megérted? Megágyaztam a padlón, hogy összebújhassunk. Hogy egész éjjel simogassalak. És imádkoztam, hogy felébredjek egy olyan életben, ahol egészséges vagy. Aztán imádkoztam, hogy éld meg a reggelt és ne legyél olyan rosszul, ahogyan jósolták. És te szót fogadtál, mint mindig. Békésen szundikáltál a karjaimban. De a föntiek ezúttal erősebbek voltak nálunk. Mindig elfogadtam, amit rám mértek. Mindig elfogadtam, hogy az én fejlődésemet szolgálja. De ez miért kellett? Ez kinek jó? Miért jó ez nekem? Miért kellett azt hallanom, hogy nincs segítség? Miért kellett döntenem?

Reggel megittuk az utolsó közös kávénkat…és elengedtelek. De a kétség örökre velem marad. Ahogyan te is, gyönyörű, nagy, fehér, „fiam”.

Jó utat, Bársonyfülűm! Minden este várni foglak, hogy az ölembe feküdj és megsimogassam a nagy buci fejedet. Ugye eljössz? Keresd meg Zsófikát!

Puszi,

Anya