Jut eszembe, könyv.....

     

  Még nem is írtam könyves beszámolót. Most is csak azért, mert mániákusan könyvfaló időszakomat élem, és feldühödtem egy könyvön. Nincs az az üres pillanat, amikor ne lenne nálam könyv. Beleértve azt a 3 perces várakozást is, amíg a gyerekre várok a suli előtt. Vagy ahogy azuram szokta mondani, műveltségünk 90  %-át a mellékhelyiségben szerezzük :-). Már majdnem kellett oda is könyvespolc, de ugye erre jó az e-book.

Mit is akarok ebből kihozni? Fura módon nem az iszonyú jó könyvélményeimről akarok beszámolni. Pedig azokról is akartam. Na jó, futólag megemlítem őket. 

    Óriási kedvencem lett Dennis Lehane. A paliról annyit kell tudni, hogy az első oldalon úgy éreztem, ezt a könyvet -és a többit is- imádni fogom. Nagyon nyomasztó történetek, állati jó humorral, ámde firnyákosan furmányos végkifejlettel. És ami a megdöbbentő, más könyvekben hajlamos vagyok az unalmas leírásokat egyszerűen átfutni, de nála minden szót figyelmesen olvasok. Nagyon jó képi megjelenítéseket használ. Annyira átélhető, hogy hihetetlen. Látod, érzed a szagokat, a fényeket, a port, a színeket. Hallod a hangokat. El is követtem azt a hibát, hogy 2 könyve esetében a filmet néztem meg először (Viharsziget, Titokzatos folyó), így már nem annyira vonzó a könyv, de biztosan el fogom olvasni őket. A filmekről is elmondható, hogy nem a hagyományos értelemben vett akció-krimi-thriller kategória. Tudod, nem olyan te nézed az akciót én olvasom a feliratot. Tegnap megnéztük a Hideg nyomont is, (Gone baby gone-sajnos a könyvet nem adták ki magyarul, de lehet itt az ideje, hogy feltelepítsem azt az angol magyar szótárt az olvasómra és belevágjak ebbe a komoly feladatba). Szóval megnéztük a filmet, és a végén álltunk döbbenten. És minden film után álltunk döbbenten. Mert sem a filmek, sem a könyvek nem azok, amiket csak úgy leteszel, ha vége vagy kimész a konyhába egy kis vacsoráért. Ezekről beszélni kell. Nyomot hagynak. 

       Aztán lazítottam egy kis Dexter 4. kötettel. Úgy tűnik, most a sorozatgyilkosos, véres leszámolós korszakomat élem. Azt már megállapítottam, hogy a csöpögős nagy lamour-os olvasmányok nem nekem valók. Annyira hiteltelenek. És különben is pszichológusok is megállapították, hogy igen károsak a lelkünknek. Hatásukra irreális elvárások elé állítjuk  a párunkat. Most, hogy jobban belegondolok, az elmúlt napokban sok könyvleírást olvastam, ilyet is olyat is. Mindig így kezdődik ez a kategória, a gazdag és gyönyörű, szegény, magányos-nem kívánt rész törlendő. A gyönyörű tuti benne van. Na jó, azért végigolvastam a Fekete Tőr Testvériség b@szós kardozós vámpírosos 8 kötetét is, de meg kell mondjam, igen gyorsan haladtam velük. Ugyanis a szexleírásokat átlapoztam. A kardozás meg kevesebb volt :-). Kicsit fordítva működik ez, mint a pornó. Ott a történetet szokás átlapozni :-). De minek is keverni a dolgokat. Ha pornót akarok, azt keresek. Ha meg történetet, akkor meg azt. Pont. De jó, megint írok 500 oldalt, és még mindig nem jutottam el a dühömet kiváltó könyvhöz. Még jó, hogy csak érintőlegesen akartam.....mit is? Szóval Dexter és az ő játékai. Majd jött Stieg Larsson Millenium trilógiája (Tetovált lány, A lány aki a túzzel játszik, A kártyavár összedől). Ez is piszok jó volt. Bár kicsit vontatottan indult, de egy Lehane- Lindsey kombó után nem könnyű virítani.   A filmet ne nézzétek meg, köszönő viszonyban sincs könyvvel. Botrányosan érthetetlen, gyenge kivonata a könyvnek. Még egy kis adalék, félig elkészült a 4. kötet is, de a szerző közben infarktust kapott és elhunyt. A nő, akivel 32 évet élt, és együtt írtak több művet, szeretné befejezni, de a jóember nem hagyott végrendeletet, ennek hiányában pedig a teljes vagyon, jogtulajdon stb. apu és a tesó birtokába került, kinullázva ezzel szegény élettárs nénit. Nem csak mi tudunk ilyet, a svédek is.

          Majd gondoltam egyet, keresek valami széplelkű olvasmányt. Lisa See: Hóvirág és a titkos legyező. Igen, tudom. Nem ígérkezik valami pörgősnek. Mielőtt bárki is leostobázna. Tisztában vagyok a történelemmel, a távol keleti szokásokkal, kultúrákkal, tradíciókkal. De szeretnem nem kell. Valahogy sejtettem, hogy ezzel is úgy járok, mint anno a Fátyol mögött hercegnős sorozattal. Őrjöngtem közben. És megállapítottam, hogy ezekbe az országokba be se engednének. Vagy már a reptéren megköveznének, vagy lekaratéjoznának, vagy mittomén. Csak biztos, ami biztos alapon, mielőtt lázítani vagy lázadni kezdenék. 

Szóval, adott egy kínai család. A szokásos hierarchia, tetején nagymami, aki annyit tud, hogy összkrampácsolt egy vagy több fiúgyermeket, - meg valószínűleg néhány lányt, de őket ki számolja,- ettől ő az istenkirálycsászár. Meg vannak a többiek. Történetesen egy Lili nevű 6 éves kislány. Már az elején is furcsán néztem a helyi szokásokra, de egye fene, nem ismeretlenek előttem. EGyre inkább megerősödött bennem, amit eddig is sejtettem. Egy iszonyat nagy kamu népség az egész. Kifelé vigyorog, közben meg jól nyakonvágna egy szívlapáttal, és addig ütne, amíg mozogsz. A nagy családszeretet, gondoskodás, nem annyira a szeretetből, mint a félelemből fakad. Majd elérkeztem a lábelkötős részhez. Tudjátok, a 13-as lábon tipegő, avagy sántikáló-kinek hogy sikerült a manőver- nőcikhez. Komolyan ment fel a cukrom, amikor Lili kishúgát, egy 5 éves kislányt - és persze a többieket is, csak ők némán tűrték- megcsonkítottak. Igen, tudom, hagyomány, jót akartak neki, jó férjet stb és ezzel mintegy a családnak is némi jólétet biztosítani. Az a gyanúm, elsősorban a családnak, hiszen a beházasodó lány a fiú családjában a 20. senki. Ki volt az az állat, aki ezt kitalálta, nem tudom. De adott egy síró, rúgkapáló, őrjöngő kicsi lány, akinek betörik a lábujjait a sarka alá, elkötözik, és napi szinten hónapokon át rója a köröket egy szobában, miközben törnek el a csontjai, és vérzik, és szenved. És amikor félig lerohad a lába-bocs de ezt történt- nem orvost hívunk, hanem parfümöt szórunk rá, hogy ne érezzük a szagát. Detto szívlapát. Kifelé legyen minden csodálatos. Az, hogy beledöglünk nem számít. És felnőtt emberek végignézik, ahogyan meghal a kicsi lányuk vérmérgezésben. Tradíció? Bocsánat, de milyen tradíció az, amiben minden 10. kislány meghal? Senkinek nem tűnt fel, hogy itt valami bibi van? És még nem volt vége. A kislánnyal egyidőben, istenkirálycsászár nagymami is el talált hunyni. A kislánynak összekalapáltak egy rozoga dobozt, majd elkaparták valahol, mint egy elhullott állatot. Hiszen még csak 5 éves volt, nem tett semmit, amiért tisztelet járna, ergo nem szült fiút. Ennyit a nagy szeretetről. A nagymami temetésére a gatyájukat ráköltötték, ráadták az összes ruháját, nehogy fázzon. A kislány alig kapott valami vackot, hiszen csak egy gyerek, ráadásul lány. 

Már itt fel akartam adni, és visszasírtam a sorozatgyilkosaimat. Azok legalább kiszámíthatóak. Tuti nem fogják szeretetnek álcázva, tradícióra hivatkozva  kinyírni a saját gyermekeiket. De hajtott a kíváncsiság, hiszen annyi jót olvastam a könyvről. De egy ponton feladtam. Kész ennyi volt, megtanultam a leckét. Földhözdagadt vagyok. Nem voltam képes elolvasni a Tízezer könnycseppet sem, és a Gésa emlékiratait sem. Távolkelet-Betti, 3-0 1-es. Győzött a távolkelet. Többet bele sem kezdek. Igen tudom, ez egy mély barátságról szól, és nem a sanyargatásról. De odáig már képtelen voltam eljutni, mert egész egyszerűen hiteltelen és álságos számomra az a világ. 

Anya vagyok. Számomra elfogadhatatlan, hogy bárki is - mindegy milyen okból- de így bánjon a saját gyerekeivel. 

Úgyhogy vissza a jó kis pörgős gyilkolászós könyvekhez. Coben Harlan: Az erdő. Minden van benne, ami kell. Szerencsére kínaiak, japánok, arabok nincsenek.