Ha egy "üzlet" beindul

        

 Tudok élni, na. Bár az emberek legtöbbjének azt hiszem egészen más fogalmai vannak a kellemes, jó avagy szórakoztató életről. De én már csak ilyen vagyok. 

Hétfő: megadta magát  a konyhai csapom. Erre csak akkor derült fény, amikor szegény kutyákat gyanúsítottam,  belelépve valami langyos folyadékba. Ám feltárult a titok, a konyhaszekrényből folyik a lé. Kirámoltam, minden sarokszelep száraz, lefolyó száraz, akkor honnan a francból folyik a víz? Továbbra is csöpp, csöpp. Basszus, szarrá ázva a konyhapult, be fog szakadni. Sarokszelep elzár. A csap belseje elfáradt, mellette igen lassan folydogált a víz, ami szépen a mosogató mellett áztatta a pultot. Kezelhető probléma, szerencsére kiderült, hogy Lilla ovistársának apukája ért az ilyesmihez, mi több rendelkezik ilyen, egyébként nem kapható belsővel, így 2 csapomat is megjavította, töredék áron, mint amennyibe egy új került volna.

Kedd: éjjel Lilla végigrókázta a folyosót. Okés, az első hetet jól kezdjük.

Szerda: Lillunak nagyon fáj a feje. Basszus, 6 évesen migrénes a lányom?

Csütörtök: Zsófika (13,5 éves spániel lányom) nagyon fura. Olyan rozoga. Megnéz, megtapiz. Szuper, megint találtam egy emlődaganatot.

Péntek: Lillának semmi baja, elindulunk bevásárolni, holnap jönnek anyukámék. Azért még nem egészen gömbölyű, fáradt, nyafog. Amit nagyon kell megveszünk, tipli haza. Pihenj lányom, addig takarítok, aztán irány a kutyadoki. Brandon "fiam" is beül az autóba, nehogy kimaradjon valami jóból. Jól van, szőrös, te is jössz. Szép, szép ez az emlődaganat, de gennyes méhgyulladása is van a jószágnak. Azonnal műtenénk, ha nem lenne rossz a szíve, és nem lenne 1000 éves. De a konzervatív kezelés az esetek többségében nem működik, akkor viszont keddig már életveszélyes lehet az állapota. Oké, doki, mikor műtünk? Este 9-kor. Addig visszajön a labor, ha az rendben, műtünk. Megvan az első jóhír, labor annyira tökéletes, hogy még fiatal kutyánál sem láttak ilyet. Este 9-re vissza. Nekiáll a doki az altatásnak, addig maradok, meg egy kis borotválás stb. Hoppá, baj van doki. Asszem én most elindulnék, mert vagy elájulok, vagy képenhánylak. Hozzá tartozik, hogy előtte 10 perccel közölte velem, hogy 2 kollégája telefonált, hogy szombaton nem ügyelnek, mert rókáznak. Majd megveregette büszkén a mellét, hogy ő hozta a virnyákot, ami ledöntötte a lábáról a rendelőt. Friss levegőn kicsit jobban lettem, valahogy hazavezettem, majd mondtam azuramnak, hogy ő fog menni Zsozsiért. 11-kor hazaértek, lefektettük a kandalló elé orvosi utasításra, hogy felmelegedjen. Nagyon pityergett, így odafeküdtem mellé a kőre és simogattam vagy 2 órát. Majd megrázta magát, és egész éjjel kóválygott a házban. 500x ment neki a parabola antennájával a madárkalitkának, akik minden alkalommal összeszarták magukat, és őrült repkedésbe kezdtek. Én a kanapén próbáltam aludni, tekintettel konstans sok ingeremre. A sok ingerbe leginkább a hány-inger tartozott, és a kanapé elég közel van az ilyen esetekre alkalmas helyiséghez. Persze aludni nem tudtam, mert Zsófika pattogott a bútorok között, mint a flippergolyó, és csak a puffanásokat hallottam innen-onnan. Közben tettem több bulimiás kísérletet is, csak hogy szabaduljak a sziklától a gyomromban. Mondtam én, hogy csak félig vagyok bulímiás, ergo zabálni tudok. És továbbra is úgy gondolom, hogy a garatom és az ujjam hegye között teremtett közvetlen kontaktus élettel össze nem egyeztethető, és nem is éppen szakszerű. Semmi eredmény. Ilyen lúzer is csak én lehetek. Miután az ájulás kerülgetett, és rázott a hideg, elindultam, hogy most vagy soha. Valami meleg, nedvesen majdnem dobtam egy hátast. Ez azért még tudott volna vidámítani az amúgy is igen eseménydús napomon, ha róka által sürgetve hanyattvágom magam a nappali közepén egy kis kutyapisin. Odaértem. Nem kis szenvedés árán, siker. De még mindig mocsokul fáj. Zsófika továbbra is kommandózik. Tétován álldogál a fotel előtt, ahová szerinte fel kellene jutnia. Lehajolok, hogy feltegyem, na ezt nem kellett volna, a gravitáció azonnal segített a problémámon, miszerint a nyelőcsövem iránya megváltozott a lehajlás következtében. Futás. Na itt már csak a bassza meg jutott eszembe, ugyanis ebben a pillanatban a hasam is elkezdett görcsölni. Oké. Klóra leül, kuka kiborít a fürdőszoba közepére, majd megkezdtem nem épen rendeltetésszerű használatát. Ezt nem részletezném, de lassan kezd rossz szokásommá válni ez a manőver. Majd megjelenik a fiam az ajtóban. Mondd, hogy nem hányni jössz! Nem röhög, ez nem vicc. Ilyen is volt már. Szitu ugyanez, csak a válasz  akkor a DE volt. Nesze itt a vödör, kicsit használt :-)-mondtam én akkor.

Van valami jó is a dologban, mert ugye mindenben meg kell találni a szépséget. Fogadjunk nem tudjátok, ebben mi a büdös bánat lehet szép? Hát az, hogy akkor nem kell szemészetre és neurológiára vinnem Lillát, mert egy szép ovis vírussal lepett meg minket és nem migrénje volt. Annyi miden szépet kaphat az ember a gyerekeitől, nem? 

Szombat: na erre nem nagyon emlékszem, mert aludtam egész nap, mert iszonyúan fájt a fejem és szédültem. Azért még reggel 8-kor felhívtam anyukámékat, hogy karantén alá vontam a házat, ha jót akarnak maradjanak otthon. Csendben jegyzem meg, hogy amikor a karácsonyi hajtás miatt alig aludtam, és közöltem, hogy majd jövőre alszom, azt nem egészen így gondoltam. Legközelebb pontosabban fogalmazok. És a fogyókúra folytatására irányuló terveimet sem így képzeltem el. 1 nap alatt -1,5kg. Bence napközben alszik, alig eszik. Na, ez nagyon gáz. Előrelátóan, amikor félholtan felvettem a telefont, amikor a barátja keresett, hogy átjöhet-e vagy Bence átmegy-e, mindkettőre nemet mondtam, hátha már ő is megfertőződött a családi ebolával. Különben a karantén kifelé is él.

Vasárnap: Minden very fasza, semmi bajom. Alig 24 órát aludtam egyfolytában. Éjszaka kóvályogtam egyet, mert Zsófi az ágyam mellett hortyogva aludt el, de arra ébredtem, hogy nem hallom, úgyhogy frászt kaptam, így négykézláb a sötétben keresésére indultam, nehogy rálépjek. A nappaliban találtam rá, kedvenc kanapéján kellemesen kinyúlt testhelyzetben horkolt, mint egy vaddisznó. Okés, Zsófi is rendben lesz, ha ekkora hasi sebbel fel tudott hoppanni a kanapéra. Reggel már kezdte csóválva a konyhakommandót, és a fél karom majdnem leharapta, amikor megkapta a gyógyszereit egy kis párizsiban. Golyóálló ez a kiskutya, hihetetlen. 

Bence eszik, játszik, leckét ír, minden rendben. Megúszta.

Vasárnap este 10: kölykök ágyban. Éljen a vasárnap este. Bence kiront, és minden előzmény nélkül óriási áriát énekel a nagy fehér mikrofonba. Tényleg csak én vagyok ilyen lúzer, hogy fél éjszaka szenvedek?

Apa, rossz hír, már csak te vagy hátra, furcsa módon. Egyébként ő szokott az első lenni. Minél hamarabb túl kellene esnie rajta, mert szombaton megy világgá. 27 órás utat szar lesz végigtaccsolni.

Lehet, hogy mégis működött, hogy citrom illót párologtattam egész nap a feje mellett és nem kapta el? 

Ha ilyen az első hét, vajon milyen lesz a többi?

5letes-mindenféle gondolat a kreatívkodásról és az ajándékozásról

            

        Nagyon kedves felkérést kaptam néhány hete. Az 5letes  kreatív oldal készítői megkerestek, hogy lenne-é kedvem cikkeket írni az oldal számára? Miért is ne lenne? 5letem mindig van, firkálni szeretek, és abszolute pártolom az ötletet, hogy minél több kreatív dolgot gyűjtsünk össze egy helyen, és létrehozzunk valami mindenki számára hozzáférhető, értékes dolgot. Hiszem, hogy hamarosan egyre többen rájönnek, micsoda kincs a kreativitás. És talán még többen megértik a kézzel készített ajándékok értékét, jelentőségét. Hogy nem azért készítek neked ajándékot, mert sajnálom rád a pénzt. Hanem azért, mert tisztellek, és nem sajnálom rád az időmet, és a munkámat. És amíg készítem, végig rád gondolok, és megtöltöm azt a tárgyat minden pozitív energiámmal. És talán sokak számára leesik a 2 fillér, hogy egy saját készítésű ajándék többet ad, mint egy életem végéig hitelbe verő karácsonyi ajándék.

          Persze minden éremnek 2 oldala van. Egyáltalán nem azt akarom ezzel a kis eszmefuttatással mondani, hogy aki nem készít ajándékot, hanem vesz, az nem szeret, vagy nem tisztel. Ezt úgyis mindenki maga tudja, érzi. Pusztán valami olyanra szeretném felhívni a figyelmet, amibe ritkán gondolunk bele. Kreatív ajándékot adni csak olyannak lehet, aki értékeli. És itt sokszor csalódunk. Emlékszem, amikor anyukám rápattant a dekupázsra. tényleg gyönyörű dolgokat készített. Tányérokat, dobozokat, tálcákat. Hozzáteszem, rendkívül jó ízlése van, és anyám lányaként a többit már tudjátok is. Láttam én már nála 3x lecsiszolt és újrafestett tálcát, mert nem volt elégedett az eredménnyel :-).

       Szóval, az én anyukám, kitalálta, hogy készít egy varrós dobozt, ajándékba. Innen vittem neki hozzá a dobozt, mert helyben nem talált megfelelőt. Mindent átgondolt, előkészített. Gyönyörűen megcsinálta. " ugye szép, és biztos jó lesz így?" Persze, hogy jó, nem lehetett belekötni. Odaadta, a megajándékozott meg egyszerűen félretette, szinte meg sem nézte. Van még mit tanulnunk. Többek között megtanulni a kézzel készített, egyedi dolgok tiszteletét. Hogy nem azért adok kézzel készített ajándékot, mert nem törődöm veled. Épp ellenkezőleg. Valaha, talán bennem is élt egyfajta előítélet még a saját munkáimmal kapcsolatban is. Úgy gondoltam, x összegért igenis vennem kell valamit, mert azt úgy szokás. És  ha én "összetákolok" valamit,  az semmi, mert nem fizettem érte a bótba' x összeget. De ha körülnézek, látom magam körül a holmikat. És azok az igazán értékesek számomra, amikhez tudok embereket, érzéseket kötni.  Nem is biztos, hogy mindegyik mindig a szemem előtt van. Nem is biztos, hogy mindegyik saját kézzel készített ajándék. De ránézek, és azt tudom mondani, ezt tőle kaptam, és mennyire örültem neki. És ezek között vannak használati tárgyak, amik idővel kopnak, tönkremennek. De egészen biztos, hogy mindegyikből megmentek valamit. És nem akarok nagy felsorolást csinálni, mert olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon sok ajándékot kaptam nagyon sok barátomtól, anyukámtól. De olyan jó, amikor felteszem a díszt a fára, és tudom, hogy Mónitól kaptam. Vagy a bannereket, amikből különösen sok van, és válogathatok, és közben rájuk gondolhatok. Mert ezt akkor kaptam Ercsutól, vagy Katától, vagy Emőtől, vagy Ágitól, vagy Ninától, amikor. És ilyenkor eszembe jutnak a közös idétlenkedések, ahogy jól megbeszéljük, hogy "figyelj, ez azért csámpás, és ezzel az öltéssel mennyit szenvedtem".  Ezeken különösen Emővel szoktunk jókat vihogni, mert az holmijainak mindig külön története van :-).

         De az is jó, amikor az én édes, mindig rohanó Kata barátnőm egy pszichokávé mellett közli velem, hogy "drágám, nem volt időm barkácsolni, de amikor ezt megláttam te jutottál eszembe". És nekem meg mindig ő jut eszembe, amikor a nyakamba akasztom azt a nyakláncot, amit akkor a kezembe nyomott. Vagy amikor tegnap kapirgáltam a kertemet, és véletlenül kifordítottam pár kis virághagymát. Jé, nem is emlékeztem, hogy ide tettem, de ezeket Mónitól és Katától kaptam a névnapomra, és emlékszem milyen rusnya szürke idő volt, de ezek a kis virágok már tavaszt hoztak az otthonomba. A lányok tudják, mennyire utálom a telet és a szürkeséget. De van nekem még olyan krókuszom is, amit a nagypapám adott egyik nőnapra a nagymamámnak. Pedig az én drága papikám, már több, mint 13 éve elment. 

Nem tudom miért jött rám ez a szentimentális hangulat. Talán a közeledő halottak napja, vagy a nemsokárakarácsony, talán csak a hulló levelek és a bánatos napsugár teszi. De az teljesen biztos, hogy idén a már nem élő szeretteim is kézzel készült koszorút kapnak.

          Tanítsátok meg a gyerekeket is erre a fontos dologra! ALKOTNI JÓ!