5letes-mindenféle gondolat a kreatívkodásról és az ajándékozásról

            

        Nagyon kedves felkérést kaptam néhány hete. Az 5letes  kreatív oldal készítői megkerestek, hogy lenne-é kedvem cikkeket írni az oldal számára? Miért is ne lenne? 5letem mindig van, firkálni szeretek, és abszolute pártolom az ötletet, hogy minél több kreatív dolgot gyűjtsünk össze egy helyen, és létrehozzunk valami mindenki számára hozzáférhető, értékes dolgot. Hiszem, hogy hamarosan egyre többen rájönnek, micsoda kincs a kreativitás. És talán még többen megértik a kézzel készített ajándékok értékét, jelentőségét. Hogy nem azért készítek neked ajándékot, mert sajnálom rád a pénzt. Hanem azért, mert tisztellek, és nem sajnálom rád az időmet, és a munkámat. És amíg készítem, végig rád gondolok, és megtöltöm azt a tárgyat minden pozitív energiámmal. És talán sokak számára leesik a 2 fillér, hogy egy saját készítésű ajándék többet ad, mint egy életem végéig hitelbe verő karácsonyi ajándék.

          Persze minden éremnek 2 oldala van. Egyáltalán nem azt akarom ezzel a kis eszmefuttatással mondani, hogy aki nem készít ajándékot, hanem vesz, az nem szeret, vagy nem tisztel. Ezt úgyis mindenki maga tudja, érzi. Pusztán valami olyanra szeretném felhívni a figyelmet, amibe ritkán gondolunk bele. Kreatív ajándékot adni csak olyannak lehet, aki értékeli. És itt sokszor csalódunk. Emlékszem, amikor anyukám rápattant a dekupázsra. tényleg gyönyörű dolgokat készített. Tányérokat, dobozokat, tálcákat. Hozzáteszem, rendkívül jó ízlése van, és anyám lányaként a többit már tudjátok is. Láttam én már nála 3x lecsiszolt és újrafestett tálcát, mert nem volt elégedett az eredménnyel :-).

       Szóval, az én anyukám, kitalálta, hogy készít egy varrós dobozt, ajándékba. Innen vittem neki hozzá a dobozt, mert helyben nem talált megfelelőt. Mindent átgondolt, előkészített. Gyönyörűen megcsinálta. " ugye szép, és biztos jó lesz így?" Persze, hogy jó, nem lehetett belekötni. Odaadta, a megajándékozott meg egyszerűen félretette, szinte meg sem nézte. Van még mit tanulnunk. Többek között megtanulni a kézzel készített, egyedi dolgok tiszteletét. Hogy nem azért adok kézzel készített ajándékot, mert nem törődöm veled. Épp ellenkezőleg. Valaha, talán bennem is élt egyfajta előítélet még a saját munkáimmal kapcsolatban is. Úgy gondoltam, x összegért igenis vennem kell valamit, mert azt úgy szokás. És  ha én "összetákolok" valamit,  az semmi, mert nem fizettem érte a bótba' x összeget. De ha körülnézek, látom magam körül a holmikat. És azok az igazán értékesek számomra, amikhez tudok embereket, érzéseket kötni.  Nem is biztos, hogy mindegyik mindig a szemem előtt van. Nem is biztos, hogy mindegyik saját kézzel készített ajándék. De ránézek, és azt tudom mondani, ezt tőle kaptam, és mennyire örültem neki. És ezek között vannak használati tárgyak, amik idővel kopnak, tönkremennek. De egészen biztos, hogy mindegyikből megmentek valamit. És nem akarok nagy felsorolást csinálni, mert olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon sok ajándékot kaptam nagyon sok barátomtól, anyukámtól. De olyan jó, amikor felteszem a díszt a fára, és tudom, hogy Mónitól kaptam. Vagy a bannereket, amikből különösen sok van, és válogathatok, és közben rájuk gondolhatok. Mert ezt akkor kaptam Ercsutól, vagy Katától, vagy Emőtől, vagy Ágitól, vagy Ninától, amikor. És ilyenkor eszembe jutnak a közös idétlenkedések, ahogy jól megbeszéljük, hogy "figyelj, ez azért csámpás, és ezzel az öltéssel mennyit szenvedtem".  Ezeken különösen Emővel szoktunk jókat vihogni, mert az holmijainak mindig külön története van :-).

         De az is jó, amikor az én édes, mindig rohanó Kata barátnőm egy pszichokávé mellett közli velem, hogy "drágám, nem volt időm barkácsolni, de amikor ezt megláttam te jutottál eszembe". És nekem meg mindig ő jut eszembe, amikor a nyakamba akasztom azt a nyakláncot, amit akkor a kezembe nyomott. Vagy amikor tegnap kapirgáltam a kertemet, és véletlenül kifordítottam pár kis virághagymát. Jé, nem is emlékeztem, hogy ide tettem, de ezeket Mónitól és Katától kaptam a névnapomra, és emlékszem milyen rusnya szürke idő volt, de ezek a kis virágok már tavaszt hoztak az otthonomba. A lányok tudják, mennyire utálom a telet és a szürkeséget. De van nekem még olyan krókuszom is, amit a nagypapám adott egyik nőnapra a nagymamámnak. Pedig az én drága papikám, már több, mint 13 éve elment. 

Nem tudom miért jött rám ez a szentimentális hangulat. Talán a közeledő halottak napja, vagy a nemsokárakarácsony, talán csak a hulló levelek és a bánatos napsugár teszi. De az teljesen biztos, hogy idén a már nem élő szeretteim is kézzel készült koszorút kapnak.

          Tanítsátok meg a gyerekeket is erre a fontos dologra! ALKOTNI JÓ!