Kosarat adtam...

Ezt a kötős kosárkát anya születésnapjára szántam, de picit késve kapta meg. Úgy tűnik be kellett érnie a fejemben, mert nem volt hozzá ihletem. 

Meg hülye pi…a is voltam, azt csináltam, amit szoktam. Viszont a jövőben le kéne szoknom róla. A halogatásról. Mindent péntekre hagytam. A bari befejezését, a kosarat, kigondoltam, hogy egy ajtókoszorút is csinálok anyának és közben a lányok beszerveztek egy online, közös fűzést egy olyan mintával, ami régóta piszkálta a fantáziámat. Borult minden, ahogy kellett. 

A barinak nincs karja, a kosárnak nincs bele és nincs gyöngyöm az esti fűzéshez. Nem, az a 6 millió darab épp nem felelt meg, ami itthon van. Ja és beutalóért is be kellett ugranom a dokimhoz. Szép feladat, mindennel este 8-ig legyek kész, mert indul a fűzés. Közben itt-ott enni is kéne. Ezért utálom halálosan ezt a hülye IR diétát. Nem érek én rá ilyen hülyeségekre, hogy számolgatás, 5x pancsolni, gyors gyors lassú, fááák.

De vissza a kezdetekhez. Amikor megszületett a fejemben az ötlet, azt találtam ki, hogy a nápolyis vödör, pont ideális méret egy folyamatban lévő fonalas kézimunkának. Ugyanis ezzel is szerettem volna presszionálni anyukámat, hogy újra kézbe vegye a tűit, mert nagyon ügyes ám, csak már nem is emlékszik rá. Pedig ő tanított meg kötni kb. 10 éves koromban. 

Mindent megálmodtam. Fehér Mercanból lesz az alap, Batikból a tulipánok. Igazi kedves, tavaszi dolgot akartam. 

Sitt-sutty meghorgoltam egyráhajtásos pálcákkal. Túl nagy lett, lebontottam. Egy körrel kisebbre vettem, majd megint lebontottam, mert az erp nem tetszett. Túl laza volt, pedig szorosan horgoltam. Bármennyire is utálok félpálcát horgolni, meghorgoltam újra, ezúttal félpálcával. Kiderült, hogy nem is utálom. Elértem az ibrik felső peremét és elakadtam. Fogalmam se volt, hogyan tovább. Mindenképpen moshatóra akartam, levehető huzattal. Persze tudom, hogy vödröstől is ki lehet mosni, elvégre műanyag, de az olyan sufnituning megoldás. Mégis csak hófehér. Azt találtam ki, hogy varrok egy bélelt belső részt, zsebekkel a kacatoknak, a szélére keskeny tépőzárat teszek, kihajtódna a horgolt részre, lenne rajta csipke, meg minden. 

Leporolgattam a varrógépet, szegény azt hitte, eladom, olyan régen használtam. De a német ipar remeke persze így is pöccre járt. Mondjuk eladtam a lelkem érte, amikor megkaptam vagy 14 éve, annyi csilliárd „dollárba” került.

Szépen kiszabtam, megvarrtam. Beillesztem a belsejébe, hoppá. Nem vettem figyelembe a kiálló peremet. Egész biztosan nem fogom tudni úgy kihajtani, hogy a tépőzár és a horgolás is aláférjen. Több ilyen anyagom nincs. Mi több, időm sem, hogy újat varrjak. Ugyanis péntek este már olyan hulla voltam, hogy inkább felkeltem szombat reggel korán, hogy megvarrjam még indulás előtt. Aztán jött az angyali sugallat, meg a 3 kávé hatása. Horgolok rá még egy sort, meg egy kis szélcsipkét, szalaggal rákötöm és kész. 

A szalagot már a kocsiban út közben raktam bele, a szélét is ott fejeztem be. De azt kell mondjam, ez volt az az eset, amikor a hátrányból lesz előny. Sokkal szebb lett, lényegesen egyszerűbb megoldással, mint az első tervem volt. 

Tényleg elégedett vagyok vele. Őőő, van még egy pár vödröm, de a család egész biztosan feláldozza magát és befal a cél érdekében egy szerény kilócska kakaós nápolyit, hogy akár nekem is legyen ilyen kosárkám. Nem mintha nem lenne elég kosárka, táska, akármi, de mi van, ha pont ez kell?